A válás, a leválás és az elengedés embert próbáló életleckék. Ezeken keresztül számos dolog tisztulhat le bennünk, de az is kiderülhet, hogy az önmagunkra találást és a boldogságot nem érdemes mástól elvárnunk. Miért is? Mert azok a személyes feladataink!
Ebben a bejegyzésben először a „sikeres” válásról fogok írni, majd azoknak a házaspároknak szeretnék segítséget adni, akik korábban egyszer vagy többször már elváltak, jelenleg pedig egy új élettársi kapcsolatban vagy házasságban élnek (szándékoznak élni).
Elvált, majd mással újraházasodott személyek alkotta családot mozaikcsaládnak hívja a pszichológia. Más kifejezéséket is használunk: vegyes család, patchwork család, stepfamily. A köznapi értelemben ezt a családmodellt úgy hívhatom, hogy „Én gyermekem, te gyermeked, mi gyermekünk”. A definíció azt szimbolizálja, hogy egy mozaikcsaládban lehetnek gyermekek valakinek az előző házasságából, a párjának ugyanúgy, és közös is az új kapcsolatból.
Bár lehet, hogy az előző sorok után azt érzed, minek olvasnál a mozaikcsaládokról, hiszen még nem tartotok ott. Elhiszem! Mindezek mellett mégis ajánlom a figyelmedbe, mert rengeteget tudnál belőle tanulni. Ha pedig inkább köszönöd, de a „megmentés” érdekel, akkor a „Minőségi idő a családban” című bejegyzésemet ajánlom a figyelmedbe!
Következzen pár gondolat a „sikeres” válásról!
Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is. (Berniczky Konkoly Edit)
Bár a legtöbb szakítás általában kudarc és veszteség, mégis idővel el lehet azt fogadni, hogy mindez megtörtént velünk. Miből tudom leszűrni, hogy a lelki elengedés útját járom?
A válás „lezajlását” az mutatja, ha az „ex” boldogsága vagy boldogtalansága már nem irritáló tényező. Az ember tehát akkor dolgozta fel a válását, ha elmúltak a volt társa felé érzett intenzív (pozitív-negatív) érzései – még az esetleges „versengéses” erőlködései is. Ehhez a jog adta keretek szintén alapot szolgáltatnak: gondolok itt az anyagi javak megosztására és a leírt – ezért betartható – gyermekláthatásra. A válás egyik legnehezebb része különben annak elfogadása, hogy a másik új társratalált. A következő kemény feladatról „Az önhibáztatás feloldása” cím alatt olvashatsz, a válás gyermekekre való hatásáról pedig itt.
Válni, váltani akkor tudok, ha érzem magamban az erőt az újrakezdéshez!
Akkor vagyok igazán képes arra, hogy új családot alapítsak, ha „valódi” változásokon menetem keresztül. Gondolok itt az elfogadásra, a nyíltságra, a megbocsátásra, a különféle aktivitásokra, esetleg egy költözésre, a munkahely váltására, a továbbtanulásra, a sportokra és egyéb örömök „gyakorlására”. Ezek a „valódi” komfortzóna-elhagyások tudnak ahhoz is hozzásegíteni, hogy a múltbeli konfliktusok új nézőpontot kaphassanak.
Fontosnak tartom még azt is, hogy mernem kell végre a saját lábamon megállni és önmagam lenni. Ez utóbbihoz pedig talán nem egy újabb szerelem „használatára” van szükségem, hanem a saját érzéseim megismerésére, megélésére és elengedésére. Gondolok itt a pl. csalódásaimra, az el nem fogadásomra és a kisebbrendűségemre.
Sokszor csak a felszínre engedett, megélt, elsiratott, kifejezésre juttatott és elengedett érzéseken keresztül tisztulhat az le, hogy ki vagyok, most hol tartok, illetve mi a fontos.
A múltban elkövetett hibáimat szintén érdemes belátnom, mert azokból sokat lehet és kell tanulnom. Az integrációt az koronázza meg, amikor az ember egy mondatban meg tudja azt fogalmazni, amit az előző párkapcsolatából leszűrt. Amíg valaki nem tudja ezt az üzenetet meglátni-beépíteni, addig csupán össze van mosva a régi az újjal. Ezekben az esetekben akaratlanul ismétlődések, sőt még mélyebb hiányok-űrök jöhetnek létre. Leltározás, elfogadás és „lélegzetvétel” nélkül tehát fenn áll az a veszély, hogy megint játszmák közepette találja magát az ember. Mindenezek fényében az önmagammal való békekötést, azaz önmagam „szőröstül-bőröstül” való elfogadását érdemes az első helyre tenni, nem pedig az új „vasat” a tűzbe elvet. Szerintem erre a testi, lelki, szellemi „pihenésre” sokaknak szüksége lenne. Természetesen ez csak én véleményem, és attól még más utakat is járhatónak látok.
További gondolatokat találhatsz a „Hogyan tudnálak örökre lefelejteni?” című írásomban.
Általában megtapasztalható tény, hogy egy hosszú párkapcsolat után egy rövid, viharos szerelem az, ami igazából az előzőt lezárja. Egyesek azt hiszik, hogy most végre mindent megkapnak az élettől, illetve új szinten tudnak az új partnernek adni. A „szereplők” ilyenkor éreznek rá az egyenrangúság, illetve a felnőttség „elfelejtett ízére”. Volt olyan nő, aki egy ilyen kapcsolatban érezte meg a főzés fontosságát. Megtanult a másikra várni, tudott hozzá kedves lenni és figyelni rá. Másnak pedig az „elfelejtett” szexualitás feléledése segített, vagy hogy elismerik férfiként. Sok esetben ezek a nagyon intenzív, nőiességet és férfiasságot belobbantó szerelmek csupán tiszavirág-életűek. Elsősorban a lelki megerősödést, és az előző, hosszú párkapcsolat vagy akár a házasság lezárását szolgálják. Van, amikor mindez a regnáló párkapcsolattal párhuzamosan történik.
Kanyarodjunk újból vissza a váláshoz. Ez tehát akkor „sikeres”, ha a volt partner már nem „izgatja” az embert. Amennyiben az epe ízét vesztette és már nem örülök a másik nehézségeinek, illetve nem irritáló az „ex” boldogsága, akkor jó úton vagyok. Amíg elégtételre van még szükségem, addig nincs elengedve a történet. A legtöbb esetben az elégtételt nekem magamnak kell megadnom! Gondolok itt bármilyen olyan új tevékenységre, amiben örömömet lelem. Egy biztos, hogy leginkább a belső béke, az önmagammal és a tanulságokkal való kiegyezés után érdemes egy új, harmonikus párkapcsolatba belefognom. A belső békét különben úgy is meg lehet közelíteni, hogy aki el tudja önmagát viselni, az nem fog már önmaga miatt szenvedni. Ez talán az első lépés az új jövő felé!
A válás nem teszi az embert boldoggá, mert az egy személyes életfeladat!
Sok-sok bátorság, önbizalom, és szenvedély kell ahhoz, hogy egy válás után merjen az ember továbblépni. A múlt tanúságait leszűrve pedig érdemes azt tudni, hogy milyen partnert és párkapcsolatot szeretne. Azt is érdemes elfogadnia, hogy hosszú távon az új szerelem sem lesz mentes a konfliktusoktól…
Mindezek után pár pontban összeszedem azokat a gondolatokat, amelyekkel gyakran találkozom a hozzám forduló mozaikcsaládoknál.
- Fontos szempont annak belátása, hogynem a gyermekeknek van szükségük új nevelőszülőre, hanem a magányossá vált szülőnek új társra!A csemeték döntő részben nem akarnak új életet kezdeni. Számukra a biztonságot a változatlanság adná. A gyermekeknek tehát az a hozzáállása, hogy tiltakoznak a szülőjük új partnere ellen: egészséges. El kell ezért kezdeni időben beszélgetni és meghallgatni a másikat. Felnőttként azonban ki kell azon jogunk mellett tartani, hogy lehetünk szerelmesek! Erről a csodálatos érzésről viszont azt kell tudni, hogy kompromisszumot követel.
- Egy elvált, szerelmes szülő akaratlanul két tűz közé kerülhet. Jó, ha ráébred arra, hogy nem tehet mindenki kedvére. A gyermekek – általában – azt szeretnék, hogy a szülőjük ne legyen szerelmes, hanem minden maradjon a régiben. Az új szerelem pedig azt szeretné, hogy minél több időt töltsenek el együtt. Az elvált fél tehátkét elvárás közé kerül(het). Sokan rendkívül nehéz helyzetbe hozzák magukat, ugyanisbelemenekülnek a „kárpótlás” csapdájába. Amikor a szerelmükkel vannak, akkor megpróbálják kárpótolni a gyermekek miatti „elvesztegetett” időért, amikor pedig a gyermekeikkel vannak, akkor a szerelmük miatti „elvesztegetett” időért. Ez a helyzet rendkívül megterhelő. Miután eljutott már valaki a teljes kimerülésig, akkor bekövetkezhet az, hogy az új párkapcsolat lezárul, vagy a gyermekek közül az egyik megváltozott viselkedést mutat. A „kárpótlás” gondolatvilága helyébe tehát a kompromisszumot lenne érdemes tenni. Nyílttá kell ehhez azt tenni – mind a gyermekek, mind pedig az új társ felé – hogy nem lehet úgy csinálni, mintha egyikük, vagy a másikjuk nem létezne. Ezt nyílt kommunikációval, empátiával és sok-sok kompromisszummal lehet megtenni.
- Az időfaktort az előző esetben sem lehet elhanyagolni. A mozaikcsalád létrejötte és működésecsak időveltudja kiforrni magát! Fokról fokra! A szeretet nem automatikus!
- A lojalitás konfliktus. A csemetéknek mindkét szülőjük szeretete nagyon fontos. Nincs számukra nagyobb fájdalom és belső konfliktus, mint amikor a szüleiket haragban látják. Ennél már csak az okoz nekik súlyosabb válságot, ha a szülők vitájábanarra kényszerítik őket, hogy válasszanak (valamelyik fél mellé álljanak). Ezt hívjuk lojalitás konfliktusnak. A jelenség alapjaiban megrendítik a gyermekek biztonságérzetét, főleg a legérzékenyebbét. Ennek a belső konfliktusnak a huzamosabb fennállása pedig azt okozhatja, hogy a csemeték egyik szülőjükben sem fognak tudni megbízni. A bizalomvesztés sajnos nemcsak szorongást szül, hanem akadályozza még a szülők értékrendjének átvételét, beépítését is!
- Több olyan szituációval találkoztam már, amikor az elvált édesapa – ritkábban az édesanya – nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is elhagyta a gyermekeit. Az ilyen esetekben, ha rendszerben gondolkodunk, akkor nemcsak az apa (az anya) felelőssége vethető fel, hanem a másik szülőfélé is. A szülői szinten minden helyzet 50-50 %-os, kivéve, ha valaki eljátszotta a jogosultságát a gyermeknevelésre.Mindegyik apa felelős abban a tekintetben, hogy odatartozzon a gyermekeihez! Mindamellett az anya is bőven tehet azért, hogy teret kapjon az elvált fél a gyermeknevelésben. Egy apát nem lehet tehát leváltani! A gyermeknek joga van az apjához! A gyermeknek joga van ahhoz, hogy a szülője felnevelje, szeresse, biztonságot adjon neki és felelősséget vállaljon érte. Összegezve: a szülő, hacsak el nem veszti, jogosultsága van arra, hogy a gyermeke sorsába beleszóljon, és így érdemeket szerezhessen a gyermeknevelés terén!
- Válás utána gyermekeknek teret, időt, és biztatást kell ahhoz adni, hogy mindenkivel rendezhessék a kapcsolatukat! Sokszor a csemeték bizonytalanok abban, hogy létesíthetnek-e kapcsolatot pl. a biológiai apjukkal. A gyermekek növekedésével az anyák nem ismételgetik azt, hogy „Rád bízom, hogyan akarsz az apáddal kapcsolatot tartani! Adok Neked pénzt, ha fel akarnád hívni őt.”. Ehelyett létrehozzák a már korábban említett lojalitás konfliktust. A vérszerinti apát a családból kirekesztik, nem engedik meg, hogy érdemei legyenek, és hogy a gyermekek megélhessék a lojalitásukat (előnyben részesített kapcsolatukat). Súlyosabb esetben a következőt mondhatja, éreztetheti az anya a gyermekek felé: „Ha apádat szereted, akkor elveszítheted a szeretetemet!”. Néhány édesanyának egyébként minden párkapcsolatban ugyanaz a működési módja: „Hogyan szabadulhatnék meg a gyermekek apjaitól?”.
Itt szeretnék a figyelmedbe ajánlani két bejegyzést: az Érzelmi zsarolás a gyermekkel és a Játszamtündér, elég volt Belőled! címűt. Ezekből további hasznos információkat tudsz a megértéshez, az elfogadáshoz és a cselekvéshez felhasználni.
- Az „ex”-ek. Be kell azt látni, hogy a volt férj, illetve a volt feleség befolyását nem lehet kiradírozni sem a gyermeknevelésből, sem az új család életéből. Az „ex” irányába sokfajta érzés jelenhet meg az elfogadás helyett. Ilyen az irigykedés, a féltékenykedés, a gyűlölet vagy akár a rossz lelkiismeret. Bármit is érez az ember a volt társa iránt, vagy érez a társának az előző férje/felesége iránt, mégis érdemes azokat – a gyermekek miatt – elengedni. Véleményem szerint, pontosan a gyermekek érdekében erőfeszítést érdemes azért tenni, hogyaz előző partnerek lelkileg-anyagilag el legyenek engedve. És megint visszalyukadtunk az elfogadáshoz! Akkor tudok valakit elengedni, ha az adott szituációban a másikat, önmagammal együtt, elfogadtam olyannak, amilyen. „Benne is látok jót és értékeket, nemcsak hibákat.” Amikor a tisztelet helyreáll, akkor az már önmagában gyógyítólag hat nemcsak a szülőkre, hanem természetesen a gyermekekre is. Mivel a csemete folyamatosan fenntartja a múltat, emlékeztet az előző párkapcsolatra, ezért nagy hangsúlyt kell tenni a felnőttek közötti tisztelet (elfogadás) helyreállítására. Nem szeretni kell a másikat, hanem csupán tisztelni. Ez egyben – véleményem szerint – a szeretetnek egy bizonyos aspektusa. A tapasztalat azt mutatja, hogy a lelki fejlődésben lehetséges odáig eljutni, hogy a távol lévő, elvált felet tekinthetjük „rokonnak”, sőt akár barátnak is.
- Az egyenlőség elve tévút.Újabb megállapításom az, hogy egy mozaikcsaládban érdemes elvetni az egyenlőség görcsös elvét. Egyáltalán nem lehet azt mindenáron alkalmazni a féltestvérek és a testvérek között. Ha a gyermekek szempontját nézem, akkor az ő jogos igényük az, hogy a saját vér szerinti anyjuk, illetve apjuk jobban szeresse őket, mint azokat a gyermekeket, akik nem vér szerintiek. Miért ne lehetne pl. hetente egyszer kettesben kártyázni, kávézni vagy sportolni? El kell azt ismerni, hogy a gyermekek ezen érzése helyénvaló. A megoldás a vásárlások terén sem az egyenlőségkeresésben van, hanem a szükségletek feltérképezésében. Az lenne a célszerű, ha a féltestvéreket a saját életkoruk és szükségletük alapján nevelnék. Ha a törődés úgy nyilvánul meg, ahogyan azt a gyermekek szükségletei mutatják, akkor egyszerűen nincs viszonyítás a többihez. Ezt a szemléletet tanulás útján lehet elsajátítani. Segíthet ebben egy szakember.
- „Nekem Te vagy az első!”A mozaik család alapja az új házastársi (élettársi) kapcsolat. Itt még hangsúlyosabb az az igazság, hogy az új párkapcsolattal sokat kell törődni. Mivel a mozaikcsalád rengeteg kompromisszumot igényel a felnőttek részéről (is), ezért nagyon fontos, hogy tudjanak egymásnak elegendő minőségi időt, szeretetet adni. Az új házaspárnak még fontosabb a kettesben való nyaralás, szórakozás, mint egy „normál” családnál! Az új házastársnak pedig kijár az, hogy a párja életében ő legyen az első!
- Fontosnak tartom annak az igazságnak a kiemelését is, hogya mozaikcsalád ne egy sikeres „normál” családképre vágyjon, hanem egy sikeres mozaikcsaládéra(Fischer Eszter). Másképpen működik egy „normál” család, mint egy mozaikcsalád. A másság nem jelent minőségi különbséget.
11.Utolsó pontra hagytam a mozaikcsaládok leggyakoribb félreértését: a gyermekek felnőtté válásáért mindig a vér szerinti szülők a felelősek! A nevelés főbb kérdései ezért a vér szerinti szülők és a csemeték „magánügye”, az együttélés „minimum-programját” viszont a nevelőszülő is be tudja tartatni. Ez utóbbihoz lehet azt sorolni, hogy pl. saras lábbal nem járkálunk a lakásban, magunk után elpakolunk a konyhában, megetetjük az háziállatokat, szellőztetünk. A közös sport vagy tanulás lehetősége szintén idetartozhat.
Kerek és gyümölcsöző életet lehet egy olyan családban élni, ahol az ember jól kijön a párjával! A gyermekek fejlődése, nevelése sem a családszerkezeten múlik, hanem a szereteten és a döntéseken! Mégis, az a fajta elképzelés, hogy az új család pontosan úgy funkcionáljon, mint egy „normál” család: illúzió. Mások a határai, másfajta kapcsolatrendszerrel bír, másképpen viszonyul az elvárásokhoz. Többfajta szerep van benne és sokkal több kompromisszumkészséget követel. Ebben van egyébként a többlete a „normál” családhoz képest. Ha csak abba gondolunk bele, hogy egy mozaikcsalád körül 5-6 nagypapa/nagymama, sok-sok unokatestvér is „keringhet”, beláthatjuk, itt minden más és akár sokkal jobb is lehet!
Csodálatosan szép és gazdag életet élhetünk egy mozaikcsaládban!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- El nem engedett exek
- Érzelmi zsarolás a gyermekkel
- Játszmatündér elég volt Belőled!
- Miért maradsz benne a rossz kapcsolatokban?
- Minőségi idő a családban